Art of Diving

Van egy érzés… van… Van valami, amiről nehéz írni, beszélni – mert ez egy ÉRZÉS. A legtöbb ember zavarodott még a saját érzéseivel is. Főleg azzal… fogalmunk sincs sokszor semmiről, csak kis ösztönlények módjára vagdalkozunk… 

De ahogy elkezd az érzéseivel foglalkozni az ember, egyre jobban megtudja fogalmazni azokat… Gondolatokká válnak amelyek aztán mutatják az utat… 

Sokáig azt gondoltam „Milyen kár, hogy az emberek csak olvassák amiket írok… pedig írhatnának is…” Hát… nem írtak… eddig… 

Ma valaki felemelte a fejét és azt mondta: „Megmutatom mi lakik bennem. Elmondani nem tudom, ezért leírom…” Leült, becsukta a szemét, és hagyta, hogy elöntsék az emlékek és az érzések. Aztán elküldte nekem… csak annyit írt alá: „talán te érted…” 

Napok óta itt van ez a levél… és bevallom, csak most tudtam elolvasni… Nagyon szégyelltem magam, hogy eddig vártam vele… 

Most, hogy elolvastam… és enged a torkomban szorítás… megtöröltem a szemem, és azonnal feltettem Nektek IDE. 

Olvassátok nagy szeretettel ennek a férfinek az első írását és lássátok benne, hogy változik a világ… vannak lelkek akik lefelé, vannak akik felfelé indultak… 

Ő, biztosan felfelé megy…

Köszönöm, hogy megtiszteltél…

Sziasztok!

Készítettünk egy – lehetőségeinkhez mérten - nagyszámú felmérést azzal kapcsolatban, hogy az ólomöv eldobása hány valóságosan előforduló esetben oldotta meg a vészhelyzetet. 160.000 azaz százhatvanezer merülés adatai jöttek össze. Ha kíváncsi vagy rá, hogy mi jött ki belőle itt olvashatod.

Nyolcszázötven lóerő rázza, cibálja a hajót. Remeg, rezeg, rázkódik és morajlik minden. A hajó legvégében, a padon ülve hallgatom, ahogyan a hullámok újra és újra megtörnek, majd szerteszét fröccsennek a beléjük zuhanó hatalmas test hatására. Úgy terítik be a hajót, mint több millió szikrázó üveggyöngyből álló csillogó ködfüggöny. Mindenki nevet, pakol, szerel, vagy beszélget körülöttem. Nézem, ahogy az emberek harsány, vibráló, könnyed jelenléte betölt mindent. – Majdnem mindent. – Van két csendes tekintet a hajó másik oldalán, akik fekete ruháikban csak néznek a kék semmibe. Legalább tizenöt perce abbahagytak minden pakolást, szerelést, készülést, ellenőrzést, mozgást. Némán ülnek a duplájukkal a hátukon és hat precízen feliratozott stage-el a lábaiknál. Arcukon végigfutnak a rájuk fröccsenő sós tajtékcseppek, de nem is veszik észre. Nincsenek jelen ebben a világban. Tudom. Ott járnak ahol én. A múlt és az eljövendő számít csak. A tegnapi tervezés és keverés. Eszembe jut, ahogy számoltunk, terveztünk, és lassan-lassan közelítettek egymáshoz a vágyak és a számok. Eszembe jut, ahogy töltöttünk. Három ember gázkészlete 24 palackba zárva egyetlen merüléshez. Öt óra feszült figyelem, bizalom, hit és várakozás. Lépésenként felidézek minden mozdulatot… még egyszer… lassan. – Jó. – Tudom, hogy jó. Jónak kell lennie. Add, hogy jó legyen! Évek alatt rájössz, hogy nem elég „tudni”. Itt megtanulsz mást is: lehajtani a fejed. Oda… le… mélyre, nem vihetsz kételyeket sem magadról, sem semmi másról. Furcsa és mégis ismerős borzongás fut rajtam végig. Mások a hangok, mások a színek, mások az érzések. Felnézek. Egyikükkel összeakad a tekintetünk, melyben benne van minden. A félelmek, a vágy, az álmok, a felelősség súlya. Csak nézzük egymást másodpercekig, aztán egy alig észrevehető biccentéssel megszakítjuk ezt a szavak nélküli diskurzust, és ismét keresünk tekintetünknek valami olyat, amit csak mi látunk.

 Itt folytathatod...

Hát létrejött...

elkezdtük...