Nyolcszázötven lóerő rázza, cibálja a hajót. Remeg, rezeg, rázkódik és morajlik minden. A hajó legvégében, a padon ülve hallgatom, ahogyan a hullámok újra és újra megtörnek, majd szerteszét fröccsennek a beléjük zuhanó hatalmas test hatására. Úgy terítik be a hajót, mint több millió szikrázó üveggyöngyből álló csillogó ködfüggöny. Mindenki nevet, pakol, szerel, vagy beszélget körülöttem. Nézem, ahogy az emberek harsány, vibráló, könnyed jelenléte betölt mindent. – Majdnem mindent. – Van két csendes tekintet a hajó másik oldalán, akik fekete ruháikban csak néznek a kék semmibe. Legalább tizenöt perce abbahagytak minden pakolást, szerelést, készülést, ellenőrzést, mozgást. Némán ülnek a duplájukkal a hátukon és hat precízen feliratozott stage-el a lábaiknál. Arcukon végigfutnak a rájuk fröccsenő sós tajtékcseppek, de nem is veszik észre. Nincsenek jelen ebben a világban. Tudom. Ott járnak ahol én. A múlt és az eljövendő számít csak. A tegnapi tervezés és keverés. Eszembe jut, ahogy számoltunk, terveztünk, és lassan-lassan közelítettek egymáshoz a vágyak és a számok. Eszembe jut, ahogy töltöttünk. Három ember gázkészlete 24 palackba zárva egyetlen merüléshez. Öt óra feszült figyelem, bizalom, hit és várakozás. Lépésenként felidézek minden mozdulatot… még egyszer… lassan. – Jó. – Tudom, hogy jó. Jónak kell lennie. Add, hogy jó legyen! Évek alatt rájössz, hogy nem elég „tudni”. Itt megtanulsz mást is: lehajtani a fejed. Oda… le… mélyre, nem vihetsz kételyeket sem magadról, sem semmi másról. Furcsa és mégis ismerős borzongás fut rajtam végig. Mások a hangok, mások a színek, mások az érzések. Felnézek. Egyikükkel összeakad a tekintetünk, melyben benne van minden. A félelmek, a vágy, az álmok, a felelősség súlya. Csak nézzük egymást másodpercekig, aztán egy alig észrevehető biccentéssel megszakítjuk ezt a szavak nélküli diskurzust, és ismét keresünk tekintetünknek valami olyat, amit csak mi látunk.
